Olyan tárgyakat gyűjtöttem, melyek a szilveszteri bulihoz - ti is be fogjátok látni kedves olvasó gyerekek - elengedhetetlenek.

Tényleg nem használjuk ki eléggé a képességeinket, s ha nincs Ken Goldman izraeli tervező, sosem jöttünk volna rá, hogy még mennyi mindent tartogathat számunkra a büféasztal, amennyiben rendelkezünk ezzel a rendkívül praktikus tányérral. Használatával egyszer s mindenkorra feloldható az állóbüfé problémakör: Mindent meg tudunk fogni a meglévő két kézzel, s még a szájhoz is emelhetjük tetszés szerinti pillanatokban a falatot.

Például a Szilveszterkor elmaradhatatlan virslit. A tálalást nem kell túlkomplikálni, néha az egyszerű ötletek vívják ki a legnagyobb csodálatot. Körül kell nézni a lakásban, s használni kell a fantáziánkat. Nem kell örökké kétségbeesve sápítozni, ha valamit elfelejtettünk venni  - történetesen szendvics átszúró akármit -, s már minden bezárt. Christina Sciullo megőrizte nyugalmát egy kritikus helyzetben, s meg is lett az eredménye.

Az összefilctollazott műanyagpoharaknak lefőtt a kávé. Itt a bajuszos nők ideje!:)

Találkoztál már kicsi szájú pohárral? Tudod, amibe nem fér bele rendesen az orrod, hanem beleütközik. Na az szörnyű. Ez a darab viszont nagyon kényelmes, és tökéletesen ergonómikus. Ráadásul sok örömet szerezhetünk vele másoknak.

Két agy is dolgozott az ötleten: Jason Amendolara és Luke Boggia

Egyszer mindenki szeretné úgy rendesen szórni a pénzt két kézzel. Ezzel a bankjegyekből előállított konfettivel most megteheti, ha vesz egyet a fred studio-ból.

BUÉK!!!

Egyszer minden férfinak meg kell tanulnia megkötni a nyakkendőt.

Ki ne örülne Karácsonyra egy szép új nyakkendőnek? Ilyenje azonban minden bizonnyal csak keveseknek van.

Egy fiatal orosz dizájner, bizonyos Dima Komissarov - aki olyan gyöngyszemeket adott az emberiségnek, mint a jégkocka tetrisz és a malacszőnyeg - tervezte ezt a hasonlóképpen remek darabot. Ennek segítségével soha többé nem kell gondolkodni azon, hogy is kell megkötni egy nyakkendőt, a rajta lévő ábrák lépésről-lépésre elmagyarázzák. Egyetlen apró hibája, hogy saját magadon így sem fogod tudni megcsinálni, amennyiben a tükörben minden fordítva látszik.

ÉS:

A tökéletes nyakkendőhöz tökéletes frizurára is szükség van, melynek előállítása ennek az "összekócolónak" köszönhetően gyerekjáték.

Ezt a mézeskalács receptet egy Praktika magazinból szereztem néhány éve. Azóta minden évben ezt készítem el. Igazán egyszerű. Még van rá egy kis idő Karácsonyig.

Hozzávalók:

60 dkg finomliszt

20 dkg porcukor

2 kávéskanál szódabikarbóna

1 kávéskanál fűszerkeverék ( őrölt szegfűszeg, fahéj, szerecsendió, gyömbér, ánizsgmag)

2 tojás

2 evőkanál puha margarin

20 dkg méz

Így készül

A pornemű hozzávalókat átszitáljuk és alaposan összekeverjük. A tojást, a margarint és a mézet jól kikeverjük, majd fokozatosan hozzáadjuk a lisztes keveréket. A tésztát jól kidolgozzuk, alufóliába csomagoljuk, és legalább egy napig érleljük.

Formázás

A tésztát kis részletekben nyújtjuk ki, kb, 2mm vastagra. Kiszúróformákkal kivágjuk. A figurákat egymástól biztonságos távolságra (különben összesül) vajjal kikent sütőlapra tesszük (én sütőpapírra teszem, de azt is ki kell vajazni). Kb. 200 fokos előmelegített sütőbe tesszük és néhány perc alatt barnáspirosra sütjük. (tényleg pár perc, vigyázni kell, nehogy  odaégjen) Még melegen késsel lepattintjuk a sütőről, és tálcára rakjuk, külön, ne egymásra, mert meghajlik.

A mázhoz:

A recept 12 dkg átszitált porcukrot ír, de nekem az még nem volt elég szilárd, szóval sztem minimum még egyszer annyi kell bele.

1 tojásfehérje.

A tojásfehérjét habbá verjük, fokozatosan adjuk hozzá a porcukrot. A máz akkor jó, ha „szálat húz”. (Ha nem folyik el a mézeskalácsról) Én vettem hozzá süteményes habzsákot, abba kanalaztam, s abból nyomtam rá a sütire.

A megírt figurákat legalább két órát hagyjuk száradni, ezután ki lehet lukasztani.

Minden Kedves Olvasó Gyerekeknek Szép Ünnepet Kívánok!!!

A tündérek belehalnak a szomorúságba. Ebbe az egybe. Semmi másba, tényleg. Még a H1N1 sem mer velük ujjat húzni, pedig mindenki mással körülöttük. Először elönti őket a vörös, azután a lila ugye, aztán a sárga, aztán jön a zöld. Belezöldülnek a kéktündérek a végén, majd meghalnak. Ám ha meg is halnak, attól még mindenre pontosan emlékeznek. És emlékezni fognak, amíg meg nem halnak. Csendben. Sajnos.

Kedves Olvasó Gyerekek!

Tudom, nagyon sokkal tartozom nektek, hiszen a mindig múló idő közben egyszerre csak felépült a ház!Ismét költözés előtt állunk, habár korlát még nincs.

Gével nálam pokollá tettük egymás életét, de mi így szeretjük, már nem változunk. Újabb pohár törött össze magától a konyhában, ami intő jel is lehetne, ha nem lennénk már túl mindenen, amire korábban kellett volna az intő jeleknek érkezniük.

Az ablakosnak ma Gé azt mondta a telefonba: Itt állnak mögöttem, induljanak? - mert a pénz még mindig nála, a büdösnél. Reméljük, ez a fenyegetős stratégia végre beválik.:) Ma az egyik ismerős azt mondta, ha tényleg kell ember, szóljak, elintézi:)) 

Ja, és tegnap ráadásul "Egy Amerikai lány Párizsban 1-2." Szex és New York befejező rész. Bömböltem ismét. Nincsigazság!

Hamarosan jönnek a részletek! (Bízunk benne)

Ma vidáman seggreestem és nem tudtam emberi kezek segítsége nélkül felállni. Úgy jártam, mint Hamaranna a születésnapján, csak az sokkal viccesebb volt, mert akkor még volt nálunk bicikli is, ami mondjuk őrá rádűlt, és részegek is voltunk. Ez viszont csak egy sima munkábamenős reggelen történt. A legkevésbé sem számítottam arra, hogy majd éppen én fogok elcsúszni, csattani nagyot, majd elreccsenteni a jeget magam alatt.

Azt meg ennyire sem gondoltam, hogy úgy kell felkanalaznia két utastársnak, akik csak azért úszták meg az egészet, mert én szálltam le elsőnek a villamosról. Mit szálltam, zuhanás volt az inkább! Nagy vagányan álltam az ajtóban, a fülemben zene szólt, nem is kapaszkodtam, mert úgy sokkal vagányabban lehet állni. Ajtó nyílik, lépek lefelé a lépcsőn, aztán, ott, ahol a tömegközlekedési céllal üzemeltetett jármű véget ér, és a megálló betonja kezdődik, valami igen szokatlan történt. A lábaim úgy döntöttek, kicsúsznak a test többi része alól, amelyek - más választásuk nem lévén - kisvártatva megérkeztek utánuk, szépen sorban. Nem vagyok benne biztos, de a kezek mintha lehelletnyivel korábban kerültek volna a földre, és csak utoljára huppant a fenék a jégtáblára.

Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy mindenki csak csodálkozott. A jobb láb hátrafelé állt térdből, ami a csúszáskor sercegett is egy kicsit, és ez már abban a pillanatban aggasztani kezdett. Most kiment a francba a térdem, kész. Gondoltam. A bal láb nem volt annyira béna, hogy kicsavarodjon, ami így utólag most már azt mondom, szerencse, mert nem tudom mit csinálnék két béna lábbal. Szóval, az egyik kéz markolta a mobiltelefont, (lehetett volna szerencsétlen sokszor leejtett, többszörösen hátrányos helyzetű telefonom is a kabátom zsebében, ha tavaly óta, mióta megvan, fogtam volna egy kisollót és kivágtam volna a bevarrt zsebeit, de nem, én fogom kezemben a telefont amikor esek.) Az agy meg lefagyott pár másodpercre, így a test csak ült a jégen, a villamosmegállóban és nézte, hogy mi van. 

Akkor megjelent egy nő meg egy férfi, és két oldalról felemeltek, és mondták, hogy vigyázni kell, mert csúszik. Amikor már álltam, ők mentek tovább a dolgukra. Felállítottak, én megköszöntem, azt otthagytak. Eltörhetett volna a lábam és lehetett volna az is, hogy nem tudok járni. Persze megpróbáltam úgy tenni, mintha mise történt volna, de nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A szituáció és maga az esés tulajdonképpen elég vicces volt, ha önmagában nézzük. 

Délutánra már nagyon fájt, este borogattam, bevettem gyógyszert, amitől kicsit jobb lett. Szóval semmi baj, nem kell aggódni, talán nem kell levágni.

Anyu azt mondta, húzzak zoknit a csizmámra. Én meg mondtam neki, most már minek?

Vigyázzatok, mert csúszik!

Robbie Williams: She's the one

Szilveszterkor a lelke legmélyén mindenki egy kicsit megőrülni vágyik. Csinálni valami bolondságot, valami olyat, amit az év többi napján nem. Ha mást nem, hát megnézni a saskabarét. Amin én mindig felháborodok, hogy hány éve tolják már az arcunkba, de Gé azt mondja, a nyugdíjasoknak van, nem nekem.

Gé azt is mondta, hogy már nem is blogolok és így senki nem fogja megtudni, hogy mi történt velünk az idén ezen a bizonyos Szilveszter éjszakán. Én meg mondtam neki, hogy ez az egész eset az alkoholnak tudható be és a pillanatnak, és az akkor és ott értünk történt és látták, akik látták. Megjegyzem jó néhányan, akik mind idegenek voltak, de mind Boldog Új Évet kívántak a két teljesen őrültnek, akik mi voltunk. Akkor és ott. A pillanat tudja, a pillanat látta( na és a térfigyelő kamerák is mind:)))

Nem is tudom, hogy történt, egyszer csak ott volt az a bevásárlókocsi, mi meg kellőképpen szilveszterre voltunk hangolódva (vagy ha addig nem is kellőképpen, de attól kezdve mindenképp:).

És milyen érdekes, épp azt magyaráztam Gének, hogy az élet azért van, hogy élvezzük és az a mi döntésünk és kész. Abban a pillanatban mindenki ezt tette volna, aki arról magyaráz épp, hogy az életet élvezni kell.

Az egész úgy kezdődött, hogy bementünk a városba a kis pezsgőnkkel a hónunk alatt. Aztán rögtön vettünk is még egy üveggel, hogy legyen egy, amit megiszunk azon nyomban, és egy, amit kidurrantunk éjfélkor. 

A műsor a színpadon minket nem zavart abban, hogy jókedvünk legyen, különben is akkor vagyunk a legjobb formánkban, ha lehet fikázni. Ezen az előttünk állók rendkívül jól szórakoztak. Most nem térnék ki erre bővebben, elég annyi, hogy bizonyos fogadást kötöttünk, melynek tárgya az volt, hogy balogimi el tud-e énekelni legalább egy versszakot anélkül, hogy hamis lenne. Nem tudott. Az est fénypontja mégis az volt, amikor a Danubius-os műsovezetők elénekeltették a közönséggel a boci-boci tarka című jól ismert dalt, egy merőben új a Bébébébé bébébébé bébébébébébé bébébébébé kezdetű szöveggel. Éjféltájt persze ezt már elnéztük nekik.

Van az a kis jól bevált rituálénk, hogy a visszaszámlálás előtt felmászunk a felüljáróra, ami egyébként évek óta le van zárva, mert mállik. (De akkor miért nem csinálják meg?) Ott a magasban meghallgatjuk a himnuszt, azután kidurrantjuk a pezsgőnket és csókolózunk. Lemászunk, ha jó koncert van, maradunk, de az idén túl hideg volt maradni, és koncert sem volt jó. Úgyhogy elindultunk gyalogosan a hazafelé úton. 

Emberek lőttek tüzijátékokat kifele, és mi szállítottuk épp a bontott pezsgőt az egyik rendezvényhelyszínről a másikra, amikor is történt egyszer, ki tudja honnan, s miért, előttünk termett az a kocsi. Gazdátlanul. Magányosan és fázva. Hát hagytuk volna ott? Nem, senkinek nem lett volna szíve othagyni. Az egész egy pillanat alatt történt. A következőben már a bicikliúton száguldottunk vele. Én a kocsin, amit Gé hajtott, őrült sebességel. És ott voltak még a lejtők, az oszlopok, az útpadkák és a szembejövők is.

Aztán cseréltünk, Gé a lába közé vette a pezsgőt, jobb kezében a trombita, bal kezével integetett, és én toltam. Később egy újabb cserénél beletette a pezsgőt a fenti kosárba, ám az üvegből a sokadik döccenő után kiugrott a dugó, és a pezsgő pezsgett kifelé a Népköztársaság útjára. 

Az egyik kedvenc filmemről lesz szó. Szeretik leadni a tévék amikor Karácsony van. Csakhogy.

Az idén a TV2-nek sehogy sem sikerült portugálról magyarra fordítani és feliratozni azokat a jeleneteket, melyekben  portugálul beszélnek. Igazából semmi különöset nem mond az angol hapsi benne portugálul, "CSAK" megkéri a lány kezét. A filmben több kis édes történet van, közülük ez a szál, - a portugál takarítónőé és az angol íróé - ahogy van, ki is dobható a kukába. Pedig egyébként nagyon kedves és vicces is.

Ki volt ennyire igénytelen?

Egy jelentet legalább sikerült feliratozni, a betlehemest. (Ami egy már meg nem mondom, melyik csatornának tavaly nem jött össze)

Ebből arra következtettem, hogy feliratozni tudnak, csak portugálul nem.

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »